A Gravitáció című filmből egy dolgot biztosan megtanulhatunk: bárki képes lehozni egy tönkrement űrhajót a Földre, ha van a fedélzeten egy “vezetés kezdőknek” kézikönyv meg egy poroltó. Csak az a baj, hogy Sandra Bullocknak pont annyira nem hiszem el, hogy űrhajós, mint anno Meg Ryannek azt, hogy orvos (Angyalok városa).

És be is bizonyítja, hogy igazam van, hiszen még azt se tudja – értem én, első útja az űrben -, hogy a csavarok, azok bizony elszállnak, ha nem nyúlunk utánuk időben. Karakterfejlődésének csúcspontja, amikor már automatikus mozdulattal kapja el a csavarkulcsot űrhajószerelés közben – megtanulta a leckét. Namármost a váratlan balszerencséért ugye megint az oroszok a hibásak (ki más?). Az ő műholdjuk semmisül meg, a szovjet űrszemét irgalmatlan sebességgel száguld szegény Dr. Ryan Stone és Matt Kowalsky (George Clooney) felé, el is sodródik Sandra, meg is ijed alaposan (ekkor jutott eszembe, hogy vajon Sandra miért nem száguldozik ugyanilyen gyorsan, de sosem voltam jó fizikából, ez meg ugye szószerint rocket science). Szerencsénkre George azért biztonságos közelben marad, és nyugtatja Sandy-t (“Az űrben nem terjed a hang” – tudjuk meg mindjárt a film legelején, de kiírhatták volna, hogy “viszont a mi szereplőink mikroporttal kommunikálnak egymással, úgyhogy kisnyúl”), sőt, elmegy érte (!!!), hogy szegény ne bukdácsoljon a végtelenben a következő 85 perc alatt, mert akkor rövid úton távoznánk a moziból.

Sandy szerencsére megússza, mondjuk mi mást vártunk? (Én pl. jobban örültem volna, ha találkozik Jodie Foster apukájával a Kapcsolatból, de ez nem az a típusú film.) Ez egy elejétől-végéig elég könnyen kiszámítható mű. Úgyis tudjuk, hogy George, miután megdöntötte Anatolij űrséta-rekordját, szépen eltávozik a semmibe (ezt gyakorlatilag a szánkba rágták), úgyis tudjuk, hogy Sandra oxigénje mindjárt elfogy, de azt is tudjuk, hogy még időben el fog jutni a Szojuzra, hogy ott végre levehesse a szkafanderét és lélegezzen egy csomót.

Nagy kedvencem, a magzati pózban fekvő Sandra láttán úgy érezzük, itten most művészetet látunk, mélyebb értelmet vélünk felfedezni a képben, holott ez egy gigantikus giccs. Ráadásul Alfonso Cuarón rendező ezt már elsütötte Az ember gyermeke című filmjében is, csak ott sokkal finomabban csinálta – és az egy jó film.

Mert számomra a Gravitáció hiteltelenségét (a nem túl érdekes sztori mellett) éppen a főszereplő adja: 1. Betegen engedték el erre a küldetésre – a betegsége azonban az égegyadta világon semmilyen szerepet nem kap a filmben, csak néha beszélnek róla. A film felénél el is felejtjük. 2. Van neki egy halott kislánya – ha a fényképe is előkerült volna a szkafander alól, sírva futottam volna ki a moziból. Világos – legyen neki valami szomorú a múltjában, hogy jobban sajnáljuk. 3. Sandrának fogalma nincs, melyik gomb mire való a fedélzeten – még jó, hogy talál egy “hogyan vezessünk űrhajót” kisokost, így szerencsésen lenavigálja saját magát a Földre. Ez mondjuk egy írói trükk volt, Sandra mégsem fordulhatott a kamera felé, hogy elmondja, “és most így és így fogom magamat kimenteni ebből a reménytelennek tűnő helyzetből, csak figyeljetek! – jobbára hát felolvasta a könyvből. Előzőleg pedig megtalálta a poroltót, amivel olyan könnyedén irányította magát az űrben, hogy a fene se érti, minek kellett akkor George-ra az a drága cucc.

Aztán persze szerencsésen megérkezik az anyaföldre, kimászik a vízből Sandra, mint maga az emberiség (értjük, értjük, köszi…), elrebeg egy James Francótól tanult “Köszönöm”-öt (amit ő azért a 127 órában sokkal-sokkal szebben csinált), felnéz az égre, mi pedig megnyugodhatunk, hogy ötven felé is van remény, mert Sandra még mindig szép. Csak szegény George Clooney kering azóta is az űrben. Igaz, az űrhajósok lassabban öregszenek.

És a filmből már paródia is készült, egy elég vicces IKEA-reklám formájában.